Lyukasóra a Régi idők udvara Skanzen&étteremben
Nádtető alatt hűs szellő jár, a gyékénnyel eltakart hangszórókból romazene szól. Valahogy illeszkedik a mai hangulatomhoz. Az udvar nyitott részét agyonsüti a nap, pattogva repednek újabb rések a nyolcszemélyes padra. A három méteres Julcsa néni (faragva tölgyfából) méla egykedvűséggel konstatálja a történteket. Fekete macska rohan át az udvaron, keresve az árnyékot. Eltűnt a kapu alatt.
Melankóliába süllyedten ólomlábon múlik az idő. Az utolsó vendég mikor, már idejét sem tudom elment, újabbak nem érkeznek. A konyhások is kimerészkedtek, bodzaszörpüket kortyolgatva találgatják, mikor jön a következő vendég.
Szinte hallani ahogy nő a fű, szárbaszökkennek a nemrég ültetett büdöskék. Rozsdafarkú madárkák csivitelve törik meg az idillt. De már el is reppentek.
Közben Zoránra vált a lejátszó. Ő biztat bennünket, hogy száz évig élünk, vagy még tovább. Ma ezt is elhiszem.S közben eszembe jut nagyapám, ki mesélni szokta, hogy volt az akkortájt, az Ő idejében. A kovácsműhely oldalában patkolta a lovakat, vagy zárat gyártott a szomszéd kapujára. Pödört bajusza alól mogorva szavakkal ócsárolta a mai erkölcsöket, mert „bezzeg” az Ő idejében…
De vissza a mába! Hangos nevetgélések mellett nagy rohanással érkeznek a német vendégek, és mire föleszmélünk kurjantva kérik a „Krug Bier”-t. Felpörög a személyzet, csapolódik a hűs házisör, habja végigcsorog az agyagkorsó falán. Nagy fonott tálcákon szállítjuk a vendégek asztalához, hol szinte kapkodják ki a kezünk közül.
Gyorsan legurul a hűs nedű a népek torkán, és meg is állapodunk abban, hogy hozhatjuk is, ha már lendületben vagyunk a következő adagot. Jókedvű beszélgetéssel telik meg a skanzen. A tömeg tömeget vonz, ez ismét bebizonyosodik, mert k itudja honnan, ismét újabb emberek jelennek meg, kérve az étlapot.
Már teljes gőzzel dolgozik mindenki, a konyha ismét benépesül, sercegve sül a „vaslapon kínzott tarja”,tálalják a puliszkát, hozzá malacka oldala jár tormával, fűszeres burgonyával.
A szemünkből a méla egykedvűség elillant, mindenki a feladatát végzi.
Sorra rendeljük a pultnál az italokat, fogy a kávé. Zorán már a múlté, magyar nóta szól a hangszórókból. A hangos németek éppen most szedelőzködnek. Még belehasít egy gyerekvisítás a levegőbe, aztán már csak a hátukat látjuk.
A másik asztalnál a tányérokon csak a csontokat találjuk, no meg némi maradék díszt. Azért még egy meggyesrétest bevállal az asszonyka, bár szabadkozva mondja, ezt már nem kellene, mert mi lesz a fogyókúrával. Az ember inna még egy pálinkát, de ezt a Kedves nem nézi jó szemmel, így hát megadja magát az „akarat”-nak. Marad számára a beletörődő sóvárgás, no meg a málnaszörp.
A rétes közben iszonyú sebességgel szalad le a torkán, hisz végtére is nyaralunk, majd holnaptól kezdi a fogyókúrát. A málnaszörp nem csúszik ilyen jól, emberünk duzzog, majd kéri a számlát.
Ők is elmentek…
Visszatér az udvarba a csend, itt maradt a meleg. Zümmög a légy a nádtető alatt, láthatóan nem tud mit kezdeni magával. Nagyon ingerel. Lecsapom. Eldőlve a padon pihegek, megtehetem, úgy sincs senki.
Észrevétlenül álom kúszik a szememre, hatalmába kerít és elszenderülök. Húzott ujjú parasztingben, kék köténnyel derekamon.
